Be bizony!

Lakott az özvegyember szomszédságában egy özvegyasszony, s ez egyszer, mikor a nagyobbik leányka, akit Cerceruskának hívtak, az udvaron játszadozott, átalszólt a kerítésen:

- Te leányka, mondd meg az édesapádnak, hogy vegyen feleségül engem, s én titeket tejbe-vajba fürösztgetlek.

Megörült ennek Cerceruska, futott az édesapjához, s mondja, hogy mit üzent a szomszédasszony.

- Biz az jó lenne! - mondá az özvegyember, s még aznap feleségül vette a szomszédasszonyt.

Hiszen jó dolguk volt a leánykáknak egy hétig, kettőig, cirókálta-mirókálta a mostohájuk, de aztán csak megfordult az indulata, s a szegény árvák többször kaptak verést, mint ételt.

- Hallod-e - mondá Cerceruska a húgának -, ez a gonosz asszony még elpusztít minket, menjünk világgá!

Jókor reggel fölkeltek, s azt mondták a mostohájuknak, hogy eprészni mennek az erdőbe, ha eleresztené.

- Csak menjetek - mondotta az asszony -, úgysem veszem semmi hasznotokat. - S mikor a leánykák kimentek a kapun, utánuk szólt lassan, de Cerceruska jól hallotta: - Az Úristen engedje meg, hogy mel állat lába nyomából isztok, azzá változzatok!

Na, ment, mendegélt nagy búsan a két leányka, s mikor az erdőbe értek, azt mondja Cerceruska a húgának:

- Hallod-e, nehogy valamiféle állatnak a lába nyomából igyál, akárhogy megszomjúhozzál!

A kicsi leányka megígérte, s azzal eprészni kezdtek. Szedegették az epret, egymásra nem is gondoltak, s lassankint, egyik erre másik arra, elbódorogtak.

Egyszerre csak erősen megszomjazott a kicsi leányka, de nem talált sem forrást, sem patakot. Mit csináljon, Istenem, mit csináljon? Meghal a nagy, erős szomjúságtól, ha egy csepp vizet nem talál. Ment, mendegélt keseregve sírdogálva, s ihol talált egy csepp vizet valami állatnak a nyomában. Ő bizony iszik belőle, akármiféle állattá változzék, gondolá magában. Hát, Uram Jézus, ne hagyj el! - ahogy egy cseppet ivott, mindjárt őzzé változott.

Eközben Cerceruska teleszedte a kosarát, s néz erre, néz arra, hát sehol sincs a kicsi húgocskája. Keresi, kiabálja s jaj Istenem, nem találja. Sírt Cerceruska, sírt keservesen, hogy zengett belé az erdő. Hát egyszer csak szalad felé keserves nyihogással egy őzecske, nyalja-falja Cerceruskának kezét, arcát, mindenét.

- Ó, Istenem, Istenem - sírt Cerceruska -, ez bizonyosan az én kicsi testvérem! Nem fogadá meg a szavamat, s őzzé változott.

Megölelte az őzike nyakát, s úgy vezette az erdőn át, folyton sírva, keseregve. De még csak akkor sírt igazán Cerceruska, amikor messziről egy vadászt pillantott meg. Kétcsövű puska volt a vállán, s egy kopó szaladgált, szimatolt előtte. Istenem, Istenem, ha meglátja a vadász, még lelövi a kis testvérét! Néz erre, néz arra, hogy hová rejtőzhessenek el. Áldott szerencsére meglát egy szénaboglyát, s hirtelen mögéje húzódnak. De hiába húzódtak, mert a kopó megszimatolta az őzecskét, s egyenest a boglyához szaladt. Körülszimatolta az őzecskét, visszaszaladt a gazdájához, ugrált, vinnyogott, s addig neki békét nem hagyott, míg egy darab kenyeret  nem adott. A kopó felkapta a kenyeret, elszaladt a boglyához, ledobta Cerceruska elé, visszaszaladt a gazdájához, s még erősebben ugrált, vinnyogott.

Csudálkozott a vadász, nem értette a kopó dolgát, mert máskor nem is gondolt evésre, míg haza nem tértek a vadászatról. Hanem azért dobott neki még egy darab kenyeret. A kopó ezt sem ette meg, hanem szaladt egyenesen a boglyához, s Cerceruska elé dobta a kenyeret, aztán vissza megint a gazdájához, felszökött rá, s olyan keservesen vinnyogott, mintha leütötték volna a derekát.

- No, várj csak - mondá a vadász -, adok még egy darab kenyeret, de már most magam is megnézem, hogy  hová viszed, mert lehetetlen képes, hogy mind magad ennéd meg!

No hiszen elállott szeme-szája a vadásznak, mikor látja, hogy a boglya tövében egy szépséges szép leányka sírdogál, mellette egy őzecske nyihog keservesen. Cerceruska ráborult az őzecskére, s könyörgött a vadásznak:

- Ó, édes vadász bácsi, ne bántsa ezt a szegény őzecskét, mert ez az én testvérkém!

- Mit beszélsz, te leányka, te - nevetett a vadász -, már hogy lehessen leánynak őz testvére?

Cerceruska erre elmondotta, hogy kik s mik ők, hogy milyen szerencsétlenül járt kis testvére.

Kicsordult a könny erre a beszédre a vadász szeméből, s azt mondta:

- Ne félt, Cerceruska, nem bántom a testvéredet, de sőt inkább magammal viszlek palotámba. Mert úgy tudd meg, hogy én vagyok ennek az országnak a királya.

Azzal kézen fogta Cerceruskát, Cerceruska pedig átölelte az őzecske nyakát, s úgy sétált a királyi palotába.

Ott a király megparancsolta, hogy az őzecskét külön kertben tartsák, Cerceruskának pedig minden ember engedelmeskedjék, kedvét keresse neki, aki jót akar.

Na, kedvébe is járt mindenki Cerceruskának, csak egy udvarbéli asszony, aki dajkája volt a királynak, nézte rossz szemmel. Ennek az asszonynak volt egy leánya, s mind azon mesterkedett, hogy a király vegye feleségül az ő leányát. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a királynak még nem volt felesége. Hiába ajánlották neki a legszebb királykisasszonyokat, egy sem tetszett neki. Örült ennek az asszony, de bezzeg megijedt, mikor Cerceruskát meglátta.

"Bizonyosan ezt akarja feleségül venni a király - gondolta magában -, de abból ugyan nem lesz semmi!"

Csak azt várta, hogy a király elmenjen hazulról, lement Cerceruskával abba a kertbe, hol az őzecske lakott. Volt ennek a kertnek a közepén egy tó, s mikor ennek a partján jártak, azt mondja az öregasszony:

- Állj csak meg, Cerceruska, nézd meg magad a tóban, milyen szép vagy.

Cerceruska belenézett a tóba, s abba a minutában a gonosz asszony belelökte.

Hej Istenem, nyihogott az őzecske keservesen, szaladgált a tó körül, de az öregasszony odaszólt neki:

- Nyihogj, nyihogj, csak ne beszélj!

Hazajő estére a király, s megy Cerceruska szobájába egyenesen. Hát Cerceruska nincs ott. Hivatja az asszonyt.

- Hol van Cerceruska?

- Bizonyosan a kertbe ment. Mindig ott játszadozik az őzecskével.

Megy a király a kertbe, keresi, kiabálja Cerceruskát, de csak az őzecske volt ott, az pedig csak nyihogott, szaladgált, nem tudott szólni.

Megszomorodott a király erősen. Azt hitte, hogy Cerceruska elbujdosott a palotából. Kurrentáltatta az egész országban, teméntelen aranyat ígért annak, aki visszahozza Cerceruskát, de ígérhette volna fele királyságát: Cerceruskát senki meg nem találta.

Egész napokon keresztül ott járt-kelt a király a kertben, s az őzecskét simogatta, kérdezte:

- Nem láttad-e Cerceruskát? - de az őzecske csak nyihogott, nem tudott beszélni.

Látta ezt az ördöngös asszony, s megijedt, hogy ha a király mindig a kertben jár, még valahogy eszébe jut, hátha a tóba taszították Cerceruskát. Ő bizony elpusztítja az őzecskét is. Megvárta, hogy menjen el hazulról, egyszeriben mészárost hívatott, s bementek a kertbe, hogy vérét vegyék szegény őzecskének.

Haj, szegény teremtés, mikor meglátta, hogy jő a mészáros a késsel, nekirugaszkodott, s szaladt a tó körül, ahogy csak bírták gyenge lábai. Hiába csalogatták, meg nem állott. S halljatok csudát: amint a tó körül szaladgált, a nagy ijedtségtől megjött a szava, s elkezdett beszélni:

Kelj ki, édes Cerceruskám,
tónak fenekéről,
nagy halak beléből!
Fenik a kést gyenge bőrömnek,
mossák a réztányért piros véremnek!

Éppen ebben a szempillantásban érkezett a kertbe a király, s hallja, hogy mit kiabál az őzecske. Mindjárt összekiabálta az egész udvar népét, kimereti a tó vizét, kifogatja a nagy halat, a hasát fölvágja, s hát csakugyan benne volt Cerceruska. Úgy láttam, mint ma, hogy élt, s még százszor szebb volt, mint annak előtte.

Volt öröm, de milyen! A kicsi őzecske is akkorákat ugrott örömében, hogy egyszer csak keresztülbucskázott a fején, s hopp! hallgassatok ide! egyszeribe visszaváltozott leánykának.

Eközben a tó ismét megtelt vízzel. No, ha megtelt, a király meg is fogatta a boszorkányt, beledobatta a tóba. Cerceruskát pedig fölvezette a palotába, egyszeribe papot hívatott, az összeeskette őket, s még aznap a fiatal pár tojáshéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett.

Ha kiszállnak, legyenek a ti vendégeitek.