Hallom az idők szavát
( Petrás )

Oly század szülötte vagyok,
Mely embert és hazát megtiport.
Gyökértelenné tett
Mindent mi igaz.
Hol virág nyílt, 
Most tövis és gaz.
S ki egykoron magasra tört,
Azt most hant fedi, 
Kétlábnyi föld.
Megannyi pöröly csapása,
A magyar megpróbáltatása.
De állja!
Állja ez a sírba küldött nemzet.
S tudja!
Vihart arat az, ki szelet vet!
Csendben fenik hozzá a kaszát.
Lesz itt még jobb világ! 
Én hallom az idők szavát.

Hallom az idők szavát,
Elindul, ami megállt,
A jóslat beteljesül,
Minden újra egyesül,

Keletről nyugatra tart,
Kezében lángoló kard,
Igazság nyergében ül,
Felette angyal repül.

Ahol a múlt véget ér,
A föld s az ég összeér,
Száz apró fogaskerék,
Egymásba mar úgy, mint rég.

Akkor megyek

( Petrás )

Akkor megyek, 
Mikor szűz hó esik,
Mikor csend van és félhomály,
Akkor megyek, 
Mert így írták meg,
Ott fenn, még hajdanán.
 
Te most
Könnyet se ejts, nem érdemes,
De ha jófajta bort töltenél,
Locsolj egy kortyot a földre, komám,
S abból tudom majd, 
Hogy szerettél.

Nem voltam jó, 
Nem voltam rossz,
Azt kaptam mindig, ami jár,
És örültem annak, 
Hogy ismertelek,
És ismertél te is talán.
 
Mindig van még egy 
Utolsó lépés,
Egy utolsó szó, egy hang,
De nem látta, 
Nem hallotta ezt már senki,
Olyan lassú volt, olyan halk.

Ébredj magyar!

( Petrás )

Hiszek egy Istenben,
Hiszek egy Hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország föltámadásában!
Ámen!

Érc harangok zúgnak,
Ébredj Magyar!
Ébredj Magyar!
Ébredj Magyar!
Úztól a Lajtáig
Egyet akar!
Egyet akar!
Egyet akar!
 
Zászlainkat fújja, tépje a szél!
Nevünket zengje az ég! Hé-hé!
Harsanjon fel újra vad csataszó!
Ó, ó, ó, ó! Hejhó!
 
Kárpátok ölelte,
Drága haza!
Drága haza!
Drága haza!
Nem hagyunk elveszni,
Nem, nem, soha!
Nem, nem, soha!
Nem, nem, soha!
Zászlainkat fújja, tépje a szél!
Nevünket zengje az ég! Hé-hé!
Harsanjon fel újra vad csataszó!
Ó, ó, ó, ó! Hejhó!

Visszaveszünk földet,
Erdőt, mezőt!
Erdőt, mezőt!
Erdőt, mezőt!
Adjon az Úr Isten,
Hozzá erőt!
Hozzá erőt!
És szebb jövőt!
Zászlainkat fújja, tépje a szél!
Nevünket zengje az ég! Hé-hé!
Harsanjon fel újra vad csataszó!
Ó, ó, ó, ó! Hejhó!
Ó, ó, ó, ó! Hejhó!

Mézeskalács

( Petrás )

Tátongó bombatölcsér,
Szülői házuk helyén,
Így jött szenteste '44.
Tíz éves sincs és árva,
A légnyomástól kába,
Kevés neki egy üdvözlégy. 
Kilőtt tankok közt sétál,
Kihalt utcák kövén jár,
Ment, míg egy régi bolthoz ért.
Fázott és nem volt pénze, 
Sóvárgó szemmel nézte,
Az ő kis mézeskalács szívét.
 
Lelencek közé zárták,
Fejét kopaszra nyírták,
Jéghideg vízben fürdették.
Titokban minden éjjel,
Ágya mellé letérdel,
Imádkozik a kis szívért.
Öt év gyorsan elrepült,
Gyerekből ifjú serdült,
Amikor szélnek eresztették.
Gyalogolt sínek mentén,
Tehervonat tetején, 
Ment, míg a régi bolthoz ért.
 
Mintha csak várta volna,
Még Pest ostroma óta,
A szív, hogy végre megvegyék.
Levette, és csak nézte,
Úgy fogta két kezébe,
Hogy szinte hozzá sem ért.
A szív nem is sejtette,
A fiú hogy’ szerette,
Vigyázott rá, ne törjön szét.
Ma is egy kis fiókban,
A szív még meg-megdobban,
De a fiút eltemették.

Magyar baka

( Petrás )

Vérzivatarban, 
Száz viadalban,
Győztes a honvédsereg!
Láng tengerében,
Mindig az élen,
Nem csügged, nem hátrál meg!
 
Üvölt a szélbe: Isten nevében!
És úgy harcol, mint még soha,
Szemben az árral, 
Egy szál magában,
Hát így küzd a magyar baka!
 
Csikorgó télben,
Fagyban, a jégben,
Nem hagyja el őrhelyit.
Fegyver a hátán,
Úgy áll a vártán,
Az utolsó leheletig!

Ha látok csillagot

( Petrás )

Ha látok csillagot
Ragyogni az égen.
Látom, amit láttak,
Őseink is régen.
Látom az Alföldről
Hajnal pirkadatkor,
Eltűnni fényüket,
A látóhatárról.

Látom, ha felnézek,
Fenyő rengetegből, 
Göncölszekér rúdját,
Erdély szegletéből.
Apró gyertyalángként
Mutatják az utat,
S hazáig vezetik,
Kóborló fiukat.

Látom a Tiszának,
Murának vizében
Tükröződni fényük
Vajdasági éjben.
Halászok hálóján
Gyöngysorként csillognak,
Mint akik az égről
Búsan aláhulltak.

Látom nagy hegyekről,
Oly de oly közelről,
Kéznyújtásra vannak
Palócok földjéről.
Mint ezernyi mécses
Pislákoló fénye,
Kigyúl, majd elalszik,
Estéről estére.

Látom tündöklésük,
Kárpátok aljáról,
Hogy tekintenek le,
Sötét égboltjáról.
Hol szabad tűz mellett,
Vadászok regélnek,
S míg egymást hallgatják,
Ők is fel-felnéznek.

Látom sugarukat,
Megtörni a Rábán,
Rég kiszolgált malmok,
Korbácsolta fodrán.
Őrségi házaknak,
Kicsiny ablakán át,
Figyelik a csillag,
Örök vándorlását.

Szárba szökött a bánáti búza

( Petrás )

Szárba szökött a bánáti búza,
Nincs a földön nála jobb se szebb,
De a határ átvándorolt rajta,
S nem tudja most magyar-é vagy szerb.

Csak azt tudja, magyar kéz vetette,
S magyar ima kért reá esőt,
Kapájával az görnyedt felette,
Amikor az első gaz kinőtt.

Szegény búza mit tehetsz te róla,
Hogy aki néked életet adott,
Nyomorúságos lett annak sorsa,
Csak vetett, de nem arathatott.

Így megy ez már évtizedek óta,
De ha majd a rab idő letelt,
És újra magyar lesz a déli róna,
Csak az arat majd, aki vetett.

Szárba szökött a bánáti búza,
Nincs a földön nála jobb, se szebb,
Újra magyar lesz a déli róna,
És csak az arat majd, aki vetett.

Rongyos Gárda

( Petrás )

Most dobban a szív,
Bátran indul a láb,
Érzem a százéves
Nyárfa illatát.
Rongyos ruhában,
De önkéntesen,
Fel sáncra fel,
A végeken!
 
Ott járnak Sopron fölött,
A füst száll, az ágyú dörög!
Most dobban a szív,
Bátran indul a láb,
Városon, falvakon át.
 
Fújják azóta is
A hűség dalát,
A Lővérek visszhangozzák
Dallamát.
Hogy addig van országod,
Lágy kenyered,
Ameddig van
Fegyvered!

Hány boldog szempár
Kísérte útjukat,
Nézték a fáradt,
De elszánt arcukat.
Újult erővel
Mentek tova,
S tették, mit megkövetelt,
A haza! 

Unokák, ha sírunk futják,
Ne köszönjék, ne is tudják,
Hogy Isten volt a generális,
Verte börtön is, halál is,
Ő utána vérbe, sárba,
Menetelt a Rongyos Gárda!

HA MAJD, A NYARUNKNAK VÉGE

( Katonadal)

Ha majd, a nyarunknak vége,
Csendesen szitál a hó,
Lennék még te néked édes,
Lennék még te néked jó.
 
Csendes kis legénylakásban,
Az óra búcsúra int,
Kívülről zajlik az utca,
Hangos az éljen szó kint.
 
Hallod, hogy fújják a kürtöt,
Hallod e a zeneszót?
Azt fújják: Előre rajta!
Fújják már a riadót.
 
Borulj a vállamra kedves,
Estére másé lehetsz,
Estére indul az ezred,
Estére én is megyek.

Amikor leszáll az alkony,
Masíroz az ezredünk,
Csókolj meg még egyszer édes,
Ki tudja hová megyünk?

Pislogó tábori tűznél,
Az ezred pihenni tér,
Nem tud aludni a hadnagy,
Papírt és ceruzát kér.

Otthon őt valaki várja,
Úgy hallja valaki sír,
Fejét a kezére hajtja,
És aztán csendesen ír.

Másnap a kórházi ágyon,
Fekszik a hadnagy szegény,
Golyó ment a tüdejébe,
Életre nincs már remény.

Doktor úr szeretnék írni,
Magam sem tudom miért,
Szeretnék egy kislányt látni,
Aki tán nem is enyém.

Doktor úr az égre kérem,
Adja ki tiszti ruhám,
Nem fekszem többé az ágyon,
Megvédem Magyar hazám.

Nem lehet, mondja az orvos,
Beteg még a hadnagy úr,
A hadnagy az éj leple alatt,
Kiszökött a korházból.

Vége van az ütközetnek,
Véresen száll le a nap,
A hadnagy hordágya mellett,
Imádkozik már a pap.

Bíztatja csendesen halkan,
A hadnagy nem hallja már,
A szíve lázasan dobban,
S lelke a mennyekbe száll.

Levelet hozott a posta,
Ami a hadnagyhoz szolt,
A kapitány elolvassa,
Azután csendesen szól.

Írjátok meg a leánynak,
Ne várja a hadnagyát,
Itt ássák örökös ágyát,
Itt ásták meg a sírját.

Csendesen leszáll az éjjel,
Megperdülnek a dobok,
Nem tudja senki, hogy otthon,
Valaki halkan zokog.

Csendes kis legénylakásban,
Meghalt egy gyönyörű lány,
Éles tőrt szúrt a szívébe,
Elment a hadnagy után.

KRASZNA HORKA

( Andrássy )

Kraszna horka büszke vára,
Ráborult az éj homálya,
Magas tornyán az őszi szél,
Régmúlt dicsőségről mesél.
Rákócziak dicső kora,
Nem jön vissza többé soha.

Harcosai rég pihennek,
A bujdosó fejedelemnek,
A toronyból késő este,
Tárogató nem sír messze,
Olyan kihalt, olyan árva,
Kraszna horka büszke vára

Nyakas a parasztgazda

( Petrás )

Nyakas a parasztgazda
Faragatlan fajta
Kajla bajsza alatt kacag
Ha dagad a flaska
Haj-jaj
Ablak alatt dalra fakad
S szakadatlan hajtja
Ha laza a gatyamadzag 
Csak kalap van rajta

Menyecske tehenet fej
Gyenge len pendelyben
De pendelye elfeslett
S fedetlen lett keble
Ej-hej
Megszeppen erre egy percre
Persze ez lett veszte
Egy fess levente megleste
S menten leteperte

Iszik kicsit s így indít
Biciklizni mindig
Bíz’ kicsípik s viszik is
Nyírpilisi sittig
Sír-rí
Nincs kis rigli nincs bilincs mit
Civil ki bír nyitni
Illik ily piciny csínyt így
Rittig sittig vinni

Folyton torkos drótos tót
Sós ropogóst kóstol
Potyog most sok olcsó gomb
Oly komoly gyomortól
Hó-hó
Ódon hordóból csobogó
Jó bort mohón kortyol
No most gondoskodjon doktor
Módos koporsóró

CSÁNGÓ HIMMNUSZ

( Tradicionális )

Csángó magyar, csángó magyar,
Mivé lettél, csángó magyar,
Ágról szakadt madár vagy te,
Elvetetve, elfeledve.
 
Egy pusztába telepedtél,
Melyet országnak neveztél,
De se országod, se hazád,
Csak az Úristen gondol rád.

Idegen nyelv beborít, nyom,
Olasz papocskák nyakadon,
Nem tudsz énekelni, gyónni,
Anyád nyelvén imádkozni.

Én Istenem mi lesz velünk?
Gyermekeink, s mi elveszünk!
Melyet apáink őriztek,
Elpusztítják szép nyelvünket!

Halljuk, áll még Magyarország,
Úristenünk, te is megáld!
Hogy rajtunk könyörüljenek,
Elveszni ne engedjenek.

Mert mi is Magyarok vagyunk,
Még Ázsiából szakadtunk,
Úristen sorsunkon segíts,
Csángó magyart el ne veszítsd!
Úristen sorsunkon segíts,
Csángó magyart el ne veszítsd!
Úristen sorsunkon segíts,
Csángó magyart el ne veszítsd!