Ó Bujdosó székely 
( Petrás-Tradícionális )

Ó Bujdosó székely, tekints fel az égre 
Nézd meg, hogy tőled milyen keletre
Nézd meg, hogy a felhő hogyan keletkezik
Székelyország felé hogyan közeledik

Hól vagytok, székelyek, e földet bíztam rátok
Elvették tőletek, másé lett hazátok

Erdély meg volt verve, meg volt ostromozva
Kárpátok szent bércét tövis koszorúzza
Őseinknek sírja, hogyha kinyílana

Árpád vezér hangja onnan kiszólana

Hazám hazám
( Erkel-Katona)

Mint száműzött, ki vándorol sűrű éjjen át
Vad fergetegben nem lelé vezérlő csillagát
Az ember szív is úgy bolyong, oly egyes-egyedül
Úgy tépi künn az orkán, mint az önvád itt belül

Hazám, hazám, te mindenem
Tudom, hogy életem neked köszönhetem
Arany mezők, ezüst folyók
Hős vértől ázottak,
Könnytől áradók

Csak egy nagy érzés éltetett, sok gond és gyász alatt
Hogy szent hazám és hős nevem szeplőtlen megmarad
Most mind a kettő orvosra vár, míg töprenkedem
Hazám borítja szemfödél, elvész becsületem!

Valahol tőled távol
(Tradícionális, katonadal)

Nem látlak én téged soha, soha, sohasem,
Te sem látod, hogy érted könnyes a szemem.
Nevedet hiába mondom, 
könnyemet hiába ontom,
A harcok mezején, 
valahol tőled távol, 
Ahol majd senki sem gyászol,
Ott halok meg én.

Nem lesz tenyérnyi jel sem puszta síromon,
Elesett katonák teste lesz a vánkosom.
Ahova le fognak tenni, 
síromra nem borul senki,
Senki, aki él,

tavasz sem fakaszt rám zöldet,
Elhordja rólam a földet
Messze majd a szél.

Messze idegenben
( Petrás-Csikós )

Messze idegenben, a zúgó tenger partján,
Fényes fogadóban ettem a vacsorám.
Lányok kínálgatták hozzá a kenyeret,
Én is vettem egytől, halvány volt, remegett.

Nem tudtam mi bántja, miért könnyes két szeme,
Megsajnáltam nagyon, fájhatott a szíve.
Aki csak rá nézett, nem vélhette másra,
Szerelem hervassza, szíve sóvárgása.

Szép volt, szép volt a lány, itta a magyar szót,
Megállt asztalunknál, szólt volna, mégse szólt.
Csak nézett vergődve, majd könnye megeredt,
Letörölte könnyét, úgy adott kenyeret.

Míg a pénzt váltotta, és búsan visszaadott,
Felnézett egy szóra: ˝Én is magyar vagyok.˝
Könny, meg a magyar szó testvért hozott közénk,
Tudtuk már mi bántja, miért jött sírva felénk.

Szava, mint a könnye, megeredt és csengett,
Elmondott magáról örömében mindent.
Hogy álmában eljár minden éjjel újra,
A virágos, dombos, áldott Dunántúlra.

Mindene megvolna, soha nincs panasza,
Mégis számolgatja, mikor mehet haza.
Nem nyughat a szíve, csak hazai tájon,
Illatos, virágos, szép Magyarországon.

Addig is, míg jöhet, azt üzeni velünk,
˝Minden más kenyérnél jobb a mi kenyerünk.˝
Mikor ezt kimondta, ráborult a falra,
S kínját belesírta egyetlenegy jajjba.

Trombita szó
( Petrás)

Most már engem messze visz a szél
Vár ott rám sok ezernyi veszély
Trombita szó, föl, riadó 
Egy, két, há’, induló

E